Pokolbeli Víg Napjaim · Faludy György · Könyv ·

Mentelmi jogomat nem függesztették fel. Nadrágja és inge közt kilátszott a hasa: sűrű szőr borította, mint a feketemedve hátát, amiért elkereszteltem Szőrhasnak. Akadt olyan is, aki három évi munkával, átlag 130 százalékos teljesítménnyel 200 forintot (fél kiló kávé ára) keresett. Az egyetlen, amit ilyen esetben tisztességes embertől elvártam, az az, hogy lemond a követségen viselt állásáról, és nyilatkozatot ad a párizsi rádióban, amelyben a Rajk ellen vezetett hajszát elítéli.

Rainprecht főispán volt, egyetemet járt, és a tábor legműveltebb emberei közé tartozott, hogy Reviczky nevét ne ismerje, sőt, hogy a nevezett verset ne tudja kívülről, lehetetlen volt. Még szaporábban sírtam: a Gnóm letette a tollat, kezét ritmikusan járatta zsebében, egyre szaporábban lihegett, és kidugta szájából a nyelvét. Az a francia azonban, aki nem Napóleonra és nem a Bourbonokra tett, hanem a porosz király győzelmére játszott, minden bizonnyal két szék közt a földre esett. Amikor egyszer a kávéház előtt egy biciklista feldöntötte a másikat, amire az feltápászkodott, utánaszaladt, és hasba szúrta, Bandi egyetlen kommentárként megjegyezte, hogy ilyesmi az új, haladó társadalomban már nem fordul elő. Kissé fanyalogtam, de Bandi hamarosan világmegváltó eszmékre terelte a szót. Tabódy Istvánnak hívják, hivatásos katonatiszt. Voltaképpen először azt kellene eldöntenem, hogy csakugyan felakasztanak-e, avagy az utolsó percben leoldják-e a kötelet nyakamról, mert az egész csak tréfa. Riportok a lapban nem jelentek meg, a híreket az MTI szállította: változtatás nélkül vettük át őket. Mind férfiak voltak, csakúgy, mint az a négy, aki a sarokban állt, óriási tócsák közepén. Emigrációm előtt többször ültem kávéházi asztalnál a nagy műveltségű Laczkó Gézával kisebb-nagyobb társaságban. Kollégám szégyenteljesnek tartja, hogy valakinek meggyőződése legyen. Mi sem mentünk egyenesen.

Egész nap azon törtem a fejemet: micsoda trükkel rázhatnám le magamról a Kanördögöt. A parancsot – hogy szedjünk ki zsebünkből mindent, tegyük ki magunk elé, és vetkőzzünk meztelenre –, automatikusan teljesítettem. A párt szeme mindenhová ellát – mondta, és szigorú pillantást vetett köldököm tájára. Este a svéd rokokóról tartok előadást – kiáltottam Domi után. Az ajtó becsapódott. Éppen azt mesélte, hogyan kémkedett az amerikaiaknak kora ifjúságától, pontosabban nyolcéves korától. Szinte bizonyos, hogy a nyomás egyre erősödik. Elsőnek önmagamat vádoltam. Szemem végigsiklott a combok és lábak oszlopsorán. Bort akkoriban még csak a kaliforniai vonatok étkezőiben szolgáltak fel, de sört ingyen kaptunk két üveggel.

Fürdőkád-Disszidensnek olyan embert hívunk, akit a titkosrendőrség tulajdon fürdőkádjában tartóztat le vasárnap délelőtt tiltott határátlépés kísérlete címen, vagy Ausztriába való szökés szándékának gyanújával. Első este odakint három barátomat akarom meghívni. Azt hittem: elmagyarázza a bestiális kulák gaztettéről szóló cikk szerzőjének, hogy az ember, mint ahogy Jean-Jacques Rousseau és Marx Károly állították, társadalmi produktum; cselekedeteiért, magatartásáért, sőt gondolataiért és érzelmeiért a társadalom viseli a felelősség oroszlánrészét, melynek talajából kinőtt. De mindenekelőtt A varázshegyre gondoltam. Mindig attól tart, hogy egyszer csak eltűnök nyomtalanul, átsétálok a határon, észrevétlenül, mint a szellem, vagy könnyedén, mint az Apokalipszis lovasai, nem is annyira iránta érzett hűtlenségből, mint azért, mert álmodozó természetemnek ez tartozéka.