Reményik Sándor Mi Mindig Búcsúzunk
- Reményik sándor mi mindig búcsúzunk szöveg
- Reményik sándor karácsonyi vers
- Reményik sándor örök tűz
- Remenyik sandor mi mindig bucsuzunk
- Reményik sándor nem nyugszunk bele
- Reményik sándor a szőnyeg visszája
Reményik Sándor Mi Mindig Búcsúzunk Szöveg
Reményik Sándor versei – miképp a Felvidéken Mécs Lászlóé – a két világháború között évtizedekben a legközvetlenebbül, ugyanakkor az igényes lírai ábrázolás nyelvén fejezték ki a kisebbség gondolatait és érzéseit, panaszát és akarását, vágyait és beletörődését, ezért "Erdély dalnokának" munkássága nélkülözhetetlen fejezete a 20. század egyetemes magyar irodalmának. Reményik sándor mi mindig búcsúzunk szöveg. Reményik halk szavának elég egy pici csillag, amely szembesétál vele, hogy a kegyelem kristálytiszta vallomását mondja el. Menedékem: A nagy hegyek, Az élet fölött. Egy lángot, amely forraszt s összefűz. A kisebbségi humánum nem pusztán szép szavakat és nemes ideálokat jelentett, ellenkezőleg, felelősségtudatot és cselekvést, józan politikát és a kölcsönös bizalom kialakításának áldozatos szolgálatát. Köröskörül őserdő, ősbozót -.
Reményik Sándor Karácsonyi Vers
Itt van sok emlék, a rosszak és jók. Minden, mit hozhatott a holnap: Tengerszem, melybe életem folyói. A búcsú fáj, Tagadni kár, Indulunk már, Szelek szárnyán.
Reményik Sándor Örök Tűz
Meglátok minden csemetét külön. Akkor majd nászdal zeng a híd alatt, S egy erős kéz szorít egy kis kezet, -. S jönnek a téli gondok. A mennyei nagy tablóra. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Magamban téged óvlak. S a híd alatt megállnak. A mellemen egy gyűrű fut körül, Aranyabroncs, vagy acélkarika: Én nem tudom. Aranyabroncs, bánat-öv, örömpánt: A lélek egyszer magáról lehánt, Ledobál minden felöltőt, övet, -. Aki egy kínzó kamra mélyén. E szubjektivitás miatt az vesse rám az utolsó követ, akit nem hatnak át sohasem az emóciók, aki magáról bizton kijelentheti, e versek olvasása közben nem hatódik meg soha, nem ragadják el érzelmei. Reményik sándor a szőnyeg visszája. Elmegyek; S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen: Én, örök vándor, s örök idegen. Akár boldog, akár nem, Közös az összes emlékem.
Remenyik Sandor Mi Mindig Bucsuzunk
És minden ami drága, arra van. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött. Vagy egyszerűen nem mondjuk el, Hogy az emlékeket, a tanárokat, a barátokat, És egymást, soha nem feledjük el. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt. Háromszor is, százszor is szégyen. Csak egyetlen pillanatra. Tartsa meg öröknek az örök víz, És viruljon a tenger közepén, Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz! Velünk a fönnvalónak. Reményik Sándor Mondom néktek mi mindig búcsúzunk. Vinném a házunk, mely hátamra nőtt. S botlasz újra sok rögös, buta úton. "Magam vagyok és boldog egyedül, A múló élet messze, messze van, A lámpám ég, a szívem alig rezdül, Csak álmaim röpdösnek, hangtalan. És volt valaki, aki összetartott minket. Az alkalom csak elszaladt. Magamnak gyötrelem, másoknak út: ebben a sorban jellemzi elrendeltetését.
Reményik Sándor Nem Nyugszunk Bele
Reményik Sándor A Szőnyeg Visszája
Boldog, mert véled él. Halk hang halottaimhoz. Olyan végtelen áhitat fog el, mintha erdőben néznék csillagot, ahol az örök, ős csend ünnepel, pedig – csupán egy templomban vagyok. S ez nem elég, hogy idehaza tartson?! S magam vagyok a föld kerekén.. Csillagot láttam a szemedben-. Találjátok ki, hogy mi voltam! Nagybetűs életünk előkészítő tanára. Soha ne felejtsd el, kik téged szeretnek, Soha ne fordíts hátat az embereknek. Túl a gyalui havas hegyeken.
És megint csak visszaélni. S vert az eső, vert az áldás, Tavasz volt. Lehet ezt a fordulatot a költő kiérlelődésben elért legmagasabb lépcsőfoknak is meglátni, fejlődése csúcsának, hol már levetkőzhet magáról minden álruhát a lélek, hogy azon anyaszülten ragyogjon a mélységben maradottaknak alulról feltekintő szemei előtt. Renényikkel irodalomban elfoglalt helyével kapcsolatosan nem csak én vagyok-voltam bajban, ezért tegyük helyre inkább személyét a kiváló íróval és esztétával, Németh Lászlóval. Én egyetlen fát sem ültetem itt. Édesanyám írta meg rólam. Azt is tudta, hol van az igazi mély.
Az egykor virágzó magyar kultúra és élet emléke – a kisebbségi tapasztalatok gyötrelmes nyomása alatt – szinte »atlanitszi« mélységbe merült. Szomorú ez, mert annyian szeretnek. A Házsongárdi temetőben nyugszik.