Maléter Pálné Gyenes Judith

Az osztályban talán öten voltunk értelmiségi származásúak. Őt is Tökölön fogták el, a tököli repülőtéren többedmagával fölrakták egy repülőgépre, elvitték Ungvárra, és ott, a börtönben többször kihallgatták. "Aki olyan pimasz, hogy ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon" – ezt vágta a fejéhez egy illetékes, akinek az állásproblémáját előadta. Egyszer csak jött valaki, mondott valamit Palinak, ő odafordult hozzánk: most pedig gyorsan menjetek el innen, mert azt a hírt kaptam, hogy a Nagyvárad tér felől támadás várható. 1947 tavaszán mamámnak egy távolabbi unokatestvére, aki hozzáment egy svéd katonatiszthez, a svéd Vörös Kereszten keresztül küldött nekünk kávét, cukrot, lisztet, grízt. Hozzá kell tennem, hogy papám Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel részt vett az ellenállási mozgalomban. 58-ban új társaság jött, akik rájöttek, hogy Gyenes Judith Maléter Pálné, és kirúgtak. Szóval minden törvénytelenséget. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Maléter pálné gyenes judith. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven. Emlékszem, amikor egy nyilas járőr elment mellettünk, és túljutottunk rajta, a hátamban éreztem a puskacsövet. Apámat tulajdonképpen a deportálással vádolták, igaztalanul. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Tavasztól őszig állandóan vidékre jártam, aminek Pali nem örült.

Én maradtam szépen a Marczibányi tér 5. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Erre azt válaszoltam, hogy papám és mamám között is kilenc év van, a tizenöt nem sokkal több. Hétvégén nem mindig utaztam haza – Bercel három kilométerre volt Galgagutától, a vasútállomástól, autóbusz nem járt, gyalogolni pedig nem mindig volt kedvem –, és elhatároztam, hogy elmegyek vizitelni.

Az emeletre vezető lépcső aljában szintén ült egy torzonborz, aki megállított és megkérdezte, hová megyek. Fölosztottuk a lakást, az egyik felét én takarítottam, a másikat ő. Amikor mosogattam a konyhában, ő törölgetett. Életemben először és utoljára sajnáltam, hogy semmi közöm sincs a párthoz és a párt vezetőihez, mert nem tudtam kihez fordulni tanácsért vagy segítségért. Végül eljött 1958. június 17. Maléter pálné gyenes judith godrèche. reggele. Addig jött-ment a városban, amíg össze nem találkozott néhány német tiszttel, akik Budapestre indultak, és felajánlották, hogy elvisznek bennünket. Betelepítettek egy tábori telefonállomást, mindig ült mellette egy ruszki, időnként fölvette és nagyokat ordított. Palcsi jött is mindig, de csak hétvégén, mert mindketten dolgoztunk. Városi bundát viselt, amikor elvitték, és akkor is, amikor megjött, pedig akkorra már meleg lett.

Júniustól már visszautasították a beszélőkérelmemet, leveleket adtam be, választ már nem kaptam. Fölvettek, de közben mamám beszélt Csapody Vera nénivel, a Sacré Coeur igazgatónőjével, aki azt ajánlotta neki, hogy Kőbányán, a Maglódi út 8. alatt van egy mezőgazdasági gimnázium, menjek oda. Voltunk Eperjesen is, akkor ismertem meg az édesanyját, Margit nénit, akiről már rengeteget hallottam gyerekkoromtól kezdve. Maléter Rudolfnak három gyermeke született: István, László és Eszter.

1958-ban, miután a kórházból kijöttem, megkeresett Pali volt tisztje, aki addigra leszerelt. És ebből átkerülni jóformán máról holnapra egy olyan világba, ahol csak nézed a kolbászt, mert még ha anyámnak meg is szakad a szíve, nem tud adni belőle, mert azt valakinek pénzért hozta valahonnan a faluvilágból. Akkor én fölháborodva azt mondtam Tamásnak, hogy ne haragudjon, de egy apának tudnia kell, hol vannak a gyerekei. Közben jött az első amnesztia 1960-ban. A megyeházán kaptunk egy szobát. Nem kötötték az orromra, hogy zsidó családokhoz megyünk, a bújtatók viszont nem zsidók voltak. Nagyon szép volt a kunszentmiklósi kúria, hatalmas park közepén állt a nagy U alakú kupolás ház. Nyújtogattam a dobozt, azt se vették át. A magyar katonákat megszégyenítették, legyilkolták. Nagyon sokszor összejöttünk nála, a legkülönfélébb emberek.

Megfogtak a bokámnál meg a hónom alatt, és hiába tiltakoztam, beültettek az ülésre két ember közé. Megkérdezte, mit csinálnak. Magyar katonai egyenruhát viseltek, tisztjeik is voltak. Ott viszont fogalmuk se volt róla, hogy valakit kineveztek hozzájuk. Telt, múlt az idő, és néha a szüleimnek is föl kellett jönni Pestre, meg akartak is, hiszen Zsu meg Mari ott voltak még a Baross utcai lakásban, és nálunk szálltak meg. Ma már furcsának tűnik, de voltak ott olcsó és jó ételek is. Egy fiatalember vette föl a kagylót Nagy Imre titkárságáról. Sétálni a Múzeumkertbe jártunk, sorban, egy idősebb diák középen, két kisebb mellette. De nagyon jól tudtam, hogy nem ez a baj, hanem Pali párttagsága. Mi csak úgy hívjuk, hogy a szőlő, de a szőlő akkorra már kipusztult belőle, és apám beültette őszibarackkal.

1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Valaki pici Kossuth-címert osztogatott, nem kért érte pénzt. Tartottam, de csak ismerősökön keresztül küldtem levelet Eperjesre, nehogy baja legyen belőle. Egy református papot kivéve, aki szintén '56 miatt került oda, szörnyűséges volt a közeg. Valószínű, a fájdalom is ezért lett olyan erős, már az ájulás környékezett. A szállodában robogtunk föl-le a lépcsőkön, és a többi gyerekkel csatákat rendeztünk, ezért papámék jobbnak látták, ha továbbmegyünk. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Kiderült, hogy valóban munkásfelvétel van, és az a nő, akihez mennem kellett, tudott rólam. Akkor kellett volna aláírnom a megbízólevelet dr. Kardos Jánosnak, de mivel én nem voltam olyan állapotban, édesapám írta alá helyettem.

Volt olyan tanár, akit nagyon sajnáltunk, de akik jöttek, azok se voltak rosszak. Állandóan szólt a telefon, kaptuk a híreket, hogy mégis be tudtak törni, a páncélszekrényt is megtalálták, hogy a parancsnokot kitették a laktanyából, haza is ment. Hollós István, az uram egy volt partizántársa elkísért hozzá. Két fegyveres kívül maradt, a másik kettő bejött. A másodikat már nem éreztem meg, ma sem értem, miért, ez örök rejtély maradt. 1955-től az Agrártudományi Egyetemre járhattam, és 1956-ban az Országos Növényfajta Kísérleti Intézetben dolgoztam. Valahonnan, biztos a Szabad Európából hallottam, hogy 1988. június 16-án Párizsban szimbolikus sírt készülnek fölállítani, hogy ország-világra szóló megemlékezés lesz, és hogy kik lesznek ott. Ugyanekkor viszont azt is kijelentette, hogy "az '56-os mártírok halála hiábavaló volt". Amikor Pali 38-ban átjött, mert menekülnie kellett Eperjesről, felvették a Luther Otthonba, az evangélikus fiatalok kollégiumába, amelynek akkor Kuthy Dezső volt az igazgatója. A család a tájékoztatójában azt írta, hogy Gyenes Judithot december 14-én, 11 óra 45 perckor búcsúztatják az Új köztemetőben, katolikus szertartás szerint kísérik nyughelyére, a 301-es parcellába. Jöttek a zsidótörvények, visszakerült Erdély.

Mondtam az osztályvezetőnek, hogy szeretnénk elmenni. Az első sorban ülő Ádám Éva valószínű azt gondolta, hogy ez rá nem vonatkozik, mert ő zsidó, hátraadta a papírt üresen. Minden darabnak kivájta a helyét: tizenkét nagykanál, tizenkét kiskanál satöbbi. A kapunál találkoztunk egy idős kollégával, aki azt mondta, lefújták a tüntetést. Azt kérdeztem a levélben, vajon a párt hivatalos álláspontja-e, hogy a létminimum alatt éljek (én nem voltam párttag). A narancshéjak a mai napig megvannak. Persze nem a jó földeket. 1962-től minden évben beadtam az útlevélkérelmet, és minden évben visszautasították azzal, hogy kiutazása a Magyar Népköztársaság érdekét sérti. Nem tudom, hogy miért vetették el ezt az ötletet, de óriási vigalom támadt köztük, amikor rájöttek, a legegyszerűbb, ha egyenként lelőnek minket. Ez nem volt rossz, de megélni nehezen lehetett belőle. Pali mindig nyugtatott telefonon, közben a háttérből hallottam a harci zajt. De hát semmit nem tudott elérni, persze.

Egy másik pincerészben, valahol hátul, a sötétben megálltunk és füleltünk. Így telt-múlt az idő. Akkor még nem annyira a rádión, inkább a környékbelieken meg a felkelőkön keresztül, és elkezdtek jönni az ismerősök meg volt ludovikás tiszttársak levelei. Egymással szemben ültünk, a két fotelt szembefordították, a nyomozó mellettünk ült. Amikor abba belenyúltak, és kivettek egy csomót belőle, akkor följajdultam: de kérem, ezek abszolút személyes levelek! Jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Szerov.

Megadták a kölcsönt anélkül, hogy a másik oldal ki lett volna töltve. Ősszel kineveztek a gépállomásra egy igazgatót, akiről kiderült, hogy korábban a nógrádkövesdi kőbánya munkása volt. Elszívtam a cigarettát, de még mindig nem tudtam fölállni. Bibliáját és sakk-készletét vitte magával a vesztőhelyre I. Károly angol király.