Balázs Béla Tündérszép Ilona

De igaz, hogy furcsán mosolygott. Balázs béla tündérszép ilona. A fűszál nem hajlik meg talpa alatt és amerre jár, ott nem zúg az erdő, elhallgat a patak és nem dong a bogár. Lehetett egy hete is, mert ő azt se tudta, mikor van nappal meg éjszaka: Egy szakadatlan dal volt. A harmonikás az én kedves cimborám, - mondotta gyönyörűséggel és mindjárt lepattant még egy abroncs a szivéről. Akkor aztán azt mondhatná a királyfiaknak: neked, te első, azt a palotámat adom amelyik a magyar utcában van az első szám alatt, neked te második az orosz utcait adom az ötös számut, te meg a francia utcabeli palotát kapod.

Mért nem jön hozzá, mért nem láthatja? Mialatt játszott az ezernyi ember a nagy teremben mind úgy érezte, hogy épen az ő szívébe markol, hogy ő az, akit hív és keres. Rózsalevéllel vetették meg az ágyukat magasra; süppedő hűvös rózsalevélben feküdtek; felhőben kóválygott a részegítő illat és mint a sötét rubint izzott a kis szoba, mikor besütött a hold. Otromba röhögés, rekedt sikongás volt odabent, kint sistergett a vihar, csörgetve az ablaktáblákat és távolról meg-megdördült a fjordon befagyni készülő jég. Ökrös Eszter Nagykállóról szomorú szóval mondja: - Csebrek, Csebrek!

Hanem még a reggeli miséket is elmulasztotta, hanem még a kis szent Flóriánnal is keveset gondolt aggodalmában pedig az most ugyan közel őrködött és kis barna faarcával szigorúan nézte, hogy mi történik henteséknél. A király melléhez kapott mintha nyíl fúrta volna át és felkiáltott: - Óh jaj nekem! Talán egy hete is élt már abban a kis szobában, melynek fala, függönye, minden bútora fehér volt, még a padlója is, - és csak az egy diófazongora állt benne barnán, mintha a többi csak köréje volna építve. Holnap, vagyis kedden matematikából írják az írásbeli érettségijüket a végzős diákok.

A balkezében nagy ezüst kalapácsot tartott, a jobb kezében meg egy kicsit. Pontban nyolckor országszerte megkezdődött a magyar érettségi, a diákoknak közép és emelt szinten is négy órájuk volt a feladatok megoldására. Nem tűrhette az embereket. Csuhaj, azt a hétszentséges szüzmáriáját.

Hanem akkor a fekete kígyó felágaskodott előtte és így szólt. Már a nyugvó hold mint fehér elefántcsontlevél hullott le az éjszaka fájáról mikor Suryakanta megállt egy jázminlugas előtt mondván: Itt fogunk meghálni és feleségemmé teszlek a Gandherva szertartás szerint. Péternek úgy rémlett, hogy jő valaki a hátuk mögött, suhanó lépéssel, de nem mert hátranézni. Mikor pedig az utolsó szirom lehullott az arany szőnyegre hangtalan lágy eséssel, ő arcát mosolyogva az ajtó felé fordította, melynek holdfényes nyílásában, mint ezüst lapon fekete rajz, Suryakanta király karcsú alakja jelent meg. Lányok is dolgoztak a gyárban. Aztán nem tudta, hogy, hogy nem a zongoránál ült és játszott. Kék lótuszok csendes. Talán a feleséged adta?

Akkor Suryakanta szívén a csudálkozás villáma futott keresztül: - Bizony azt hittem - mondotta, - hogy Laksmi mosolygó szobra ül ott az aranyszövésű szőnyegen, mint ahogy arany lótuszon ülve emelkedett ki a tenger vizéből. Ha ölelkezünk, mintha dulakodnánk, hogy korlátokat törjünk le, amik köztünk vannak és mégse tudnánk egymáshoz elérni. Akkor a hosszúpillájú Kamalila felébredt álmából és így szólt: - Mondtál valamit kedves Anangaraga? És ha valaki valamikor hallotta volna, abban örök szerelemvágy gyult volna ki! Mikor pedig ujra beletekintett a tóba abban tükörképének tükörképét látta testi súly nélkül való tisztaságban ragyogni mint az álomban álmodott álom álmát. Azon is csodálkozott, hogy piros és valami izgatott reszketés van a járásában.

Reggelre kelve letette végre egy hancsik mellett. Akkor odahívta a királyné a hét királyfiát az ágyához, hogy köréje gyülekezzenek és így szólt egész vékony hangon. Eső után párolgott a föld és ezüst fátylak takartak mindent. Tíz esztendős korában apja összes könyveit betéve tudta és Wan-Hu-Csen bánatos irígységgel megnyugodott benne, hogy le fogja tenni az állami vizsgákat és többre fogja vinni, mint ő. Akkoriban Wan-Hu-Csen különben is bánatos volt, mert észrevette, hogy öregszik. Világosság ég az ablakban, no, hát odalopódzik lábujjhegyen. Mikor felérkezett a havasba, visszafordult. Bizony, ha Laksmi szobrának véltél - felelte a gyöngyvirágmosolyú, az eljövendő fájdalmakért megbocsájtó ember hangjának lágyságával, - akkor szerelmi ajándékomért, ajándék jár nekem. Igy ballagtak az utca hosszán. Csendes legény vagy te Péter. Igy beszéltek és tovább mentek az erdőn, mintha életük irányát megfordítva emlékeiknek utján mentek volna visszafelé ismeretlenül ismerős utakon. Hanem az alakai kristálypalotában a gyöngyvirág-mosolyú Anangaraga ült egyedül aranyszövésű szőnyegen, mint Laksmi maga, amint arany lótuszon ülve épen kiemelkedik a tenger hullámaiból. Mintha nem itt az agyvelejében születnének gondolatai, hanem lent a föld közepében, ahova a gyökere nyulik és magyarázatlanul, készen, változhatatlanul szállnának fel beléje. Körülörvénylette, elborította, leteperte és egy moccanással se mert védekezni.

Péter legjobb szeretett kocsmában lenni, kivált vasárnap este, mikor dörgött, csörgött, mint a pokol. Istenbizony labdafák.