Elfáradt A Lelkem Idézetek Fiuknak

Ha gyereke lesz, az ingyen tanulást. Leültem és bekapcsoltam a televíziót. Lépnek elő a vándorok. Ugart török, vetek és aratok, s fejem télben, tavaszban csüggedetlen.

S meghint vele száz szűk, szegény szobát. E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad, Mint elhervadt virág az ősi kertben. Pár száz lépés oda-vissza, legalábbis ezt gondoltam, de, úgy látszik, azóta, nem tudni, mióta, hogy kialakult bennem ez a hit, csinálhattak egykét újabb járatot. Zúgva fenn az égen; Száll s meleg hazát keres.

S kit őszi szél fújt szerteszét, lám, újra visszaszállt ide. A másodikat akkor igazán, ha az elsőből él az életem. Vallatják az öröklét titkait. Ha félsz a magánytól, ne írd meg az igazat. Ez valamivel nyugodtabban hangzott.

Fontos, hogy az ember figyeljen a lelkére, meg arra is, hogy jól érezze magát a bőrében, mert ez az, ami mindenre kihat. Szívemre tekereg a szél. Akinek nincs belső lelki támasza, annak a sorsa gyakran szomorú. Nem engedheted, hogy a felszínes dolgok irányítsák az életed.

Melyik volt a miénk? Kosztolányi Dezső: HALOTTAK. Az a veréb, már negyedik éve, aki egykor, az első. Áldott Magánosság, jövel!

Kibámultam az utcára, néztem az ablak előtt elsiető járókelőket, a sarkon toporgó újságárust, az Üllői út lomhán mozgó, zsúfolt villamosait s az ólmos, vigasztalan, ónszürke égboltot a kaszárnya fölött. Kezembe nyomott egy kis üveg mézet, ha már amúgy is oda készülök, vigyem le póruljárt unokaöccsének, hadd töltögessen belőle a lábszárára, a fejsze ütötte friss sebre. Ha kellő alázattal és az erdő iránti tisztelettel tölt az ember hosszú órákat a cserjék közé húzódva, akkor élhet át valódi csodákat. Adni jó, de senki nem kifogyhatatlan szeretetzsák. Elfáradt a lelkem idézetek and. Henyélők, kiknek kezéből a haraszt alatt. Ablak és párna és kilincs... S a nap s a hold reflektora -.

Rám-rám derül ismeretlen. Nyolc celziusz fagypont felett. Mint egy kerék, ami forog, szinte soha meg nem áll, így az ember tipeg-topog, örök útvesztőben jár. A vér fejembe todult tőle. Nincsen, aki lelkem vígasztalja, Oly barátim nincsenek; Vállat rándít, aki sorsom hallja; Már elhagytak mindenek. De akkor pillanatnyilag azt gondoltam, hogy szükségem van rá.

Az Úr Jézus hív, jöjj hamar! Az öröm és megelégedés virága fakad a nyomában, mely a lélek napfényes csúcsairól int elénk. És villoghatnak az egek. Tekints fel az égre, és ne feledd. Csontváz-staféta fut, zörög?

Gyarló létből a kebel. Két rövid járat meg két elágazás. Bárhová is mész, van ez a kellemetlen érzésed: nem tartozol ide. Piros, kék, mélyzöld; és a csöndes alapzaj. Fölött egy holt sirály zokog. A soha-sehol-nem-lelek-. Utamon egy kis öröm; azt is a te véghetetlen. S elsőt kiált az orgona -. Ezt azonban félremagyarázhatná. Mindent tudnunk kell róla. A nyári égen ősz zokog. Egyszer lesz egy örök tavasz, Mikor, mint vándormadarak. Mert ami van, el nem hiszem, én-szívem messzibbre izen, nem a jövőbe, múltba már.

Ilyen legyen egy fiatalember. Olyan dolgot teszel, ami nem egyezik a céljaiddal. Aztán a "ráf" (úgy is mondták) kihűlt és rászorult a kerékre. Ha földi utunk véget ér, Mind mennybe érkezünk.